R. D. Laing: A meghasadt én

laing.jpeg

R. D. Laing A meghasadt én című könyvét olvasom. Lényegében már csak a befejezés van hátra, de nem hiszem, hogy túl sok újat fog mondani. A pszichoanalitikus művek, Freudtól kezdve, inkább hasonlítanak szépirodalomra, mint tudományos munkára. Csáth Géza regénye, az Egy elmebeteg nő naplója eredetileg egy orvosi szaklapban jelent meg mint pszichoanalitikus esetleírás. Furcsa egy skizofrénnek egy nem skizofrén szakember fejtegetéseit olvasni a skizofréniáról. Irracionális dolgokat próbál meg racionálisan szemlélni, bevezet egy csomó fogalmat, nagy irodalmi apparátust használ, filozófiai fogalmakkal opraál. Vajúdik a hegy, és egeret szül. Felmár András szerintem azért tudott érvényesebb megállapításokat tenni a skizofréniáról, mert LSD-t, használt. Laing a skizofrénia kialakulásának vizsgálattára tett kísérletet, és néhol a kezelésére tett megoldási javaslatokat. Az az érzésem, hogy annak ellenére, hogy élete jórészét skizók közt töltötte, nem igazán tudta elkapni a fonalat. Az ilyen emberekről meg lehetne vizsgálni, nem skizofrén létükre minek ártják bele olyasmibe, amihez eredetileg nem volt közük. Azért jó könyv, eléggé olvasmányos, de konkrétumokra nem nagyon kell számítani, a pszichoanalízis mindig puszta spekuláció, bár az lehet, hogy több haszna van, mint a pszichiátriának. Tényleg, van még egyáltalán pszichoanalitikus? Szerintem kiveszőben lévő faj. Ennek ellenére elismerem, hogy valószínűleg többet segít, mint egy mezei pszichiáter. Talán még kiegészítem ezt a bejegyzést, ha végigolvasom a könyvet.

Ja, a megjegyzésem még annyi, hogy a leírt skizofrén esetek inkább tűnnek disszociatív személyiségzavarnak, mint ahogy az Egy elmebetg nő naplójában leírt eset sem paranoia, ma paranoid szkizofréniának mondanánk.