Megkövesedtem

Egy pillanat véget vethet az életednek. Belehalhatsz valami nyavalyába, amiről nem is tudsz, csak úgy van. Kialakult az évek során, megbetegedett lelked pedig táplálta a kórt. Körülbelül két hete kezdődött, alattomos módon támadt álmomban. Arra ébredtem, hogy szúró fájdalmat érzek a mellkasom alatt, a bordaívekhez közel. Azt hittem, hogy valami idegbecsípődés, hiszen volt már többször hasonló tünetem, de az izomlazítók + gyulladáscsökkentők egy-két napon belül megoldották a problémát. Két alkalommal segítettek át ezeken a fájdalmas rohamokon a gyógyszerek, de a harmadik úgy tört rám, mint a halál. Azt éreztem, hogy most nem menekülök- mintha egy bosszúálló szerelmes elégtételt követelne … Sóhajtozol, álmodozol róla, magadhoz hívod, majd eljön érted, de nem megmenteni, hanem dévaj örömmel megmártózni a véredben.

Hajnali két órakor keltettem fel a férjemet nyöszörögve . A bogyókból dupla dózist vettem be, de a roham egyre erősödött. Ilyenkor gondol az ember arra, hogy a halál eljövetele megváltás. Reggel hatig voltam képes ellenállni, szóltam a férjemnek,hogy ezt már nem tudom elviselni, menjünk be a sürgősségire. Remegett minden porcikám, ő segített felöltöznöm. Nem kellett várjak, mert eléggé lerobbant állapotban voltam, kiáltani szerettem akartam, de inkább csak nyöszörögtem. Hamar eltalálták a vénáimat, ilyenkor a rutin vérvétel az első. Nem értem mi okból kifolyólag, de mintegy másfél órát késett az eredmény. A branül felhelyezése után pedig már készítették is a löttyöt, amit a vénáimba akartak volna pumpálni. Én ezt visszautasítottam. Kimerült voltam, de határozott A doki elképedve bámult rám. Valószínűleg a sürgősségin nem sok ember van, aki vitatkozik, ellenkezik. Megköszörülte a torkát, majd rosszul leplezett arroganciával odasziszegte az aszisztensének – írja oda, hogy megtagadta a kezelést! – Nem tudtam volna elmagyarázni, hogy csak ebben országban adnak standard kezelést bármire, bármire, amiről nem tudjak, hogy mi. A “bedrogozásomat” már saját magam elintéztem otthon, ennek ellenére a fájdalom kitartóan kapaszkodott a testembe. Ha még erre jön egy löket intravénásan, egészen biztosan beájulok. És én nem akartam, tudnom kellett mi bajom van .

Mr. “Arrogancia” végül feltelefonált a belgyógyászatra

Gyere már le kérlek, ezek epekövek, én kitapintottam, de szeretném, ha megerősítenéd.

Miután letette a telefon kagylóját mély levegőt vett, és rám nézett, unott, szánakozó tekintettel.

Mit csináljak magával? Ezt műteni kell! Nem tudom miként segíthetnék, ha még a kezelést is elutasítja.

Ezzel ruganyos léptekkel sarkon fordult, ment a következő betegéhez.

Nem bírtam sem feküdni, sem állni. Összegörnyedve támasztottam az ágyat. A férjemet nem engedték be, én pedig nem szeretek idegen emberek között fetrengeni, teljesen kiszolgáltatottan. így hát elindultam a váróterem felé szédelegve, makacsul összpontosítva. Hallottam az egyik ápoló parancsoló sápítozását, nem érdekelt. Már nyomtam is a kijárati ajtó gombját. Behívtam a férjemet, aki megpróbált nyugtatni. Ismét a sápítozás minden irányból, mert ide családtagoknak nem szabad bejönni. A hirtelen támadt hányingertől elkezdtem öklendezni. Ekkor már nem sápítoztak, hanem rikácsoltak – gondolom senkinek sem volt kedve takarítani utánam. Rohantak felém a zacskóval. amelyet diszkrét eleganciával, pár másodperc alatt meg is töltöttem tartalommal. Kénytelen voltam belátni, hogy mégis jobb a helyemen maradnom. Hat órája gyötrődtem, a tűrőképességem elérte a limitet. Odafordultam az egyik ápolóhoz, és megkértem, hogy adjon be valami nyugtatót. Na, akkor elkezdődött a hiszti: hogy mégis mit képzelek én magamról, minek jöttem ide, hiszen mindent visszautasítok, ugráltatom őket, stb. A gyermekek árulkodó hanglejtésével fordult Mr. Arroganciához – Doktor úr, ez felháborító! Az előbb minden segítséget visszautasított, most meg ugráltatna minket.

A doki felemelte tekintetét, teljesen higgadtan szólt

És? az akkor volt! vagy nem látja,hogy nem bírja már tovább?

Odajött hozzám megkérdezni, hogy adhat- e paracetamolt intravénásan, mert szerinte csökkenteni fogja a gyulladást, és lehetséges , hogy enyhülni fog a fájdalom. Kimerülten bólintottan. Már javában csepegett ereimbe a folyadék, amikor megjelenik egy nagyon fiatal orvos az ágyam előtt. Tapogatja a hasamat, kérdezősködik.Éreztem az akcentusán, hogy magyar. Szinte pillanatok alatt megnyugodtam, mivel nem volt mellettem a férjem, az egyetlen biztos pont ő maradt Magyarul szólítottam meg, végre a saját anyanyelvemen beszélhetek, beszélnek hozzám. Közölte, hogy bent kellene maradjak a kórházban. Két napig antibiotikumot kapok, majd egy rutin műtéttel megszabadítanak ezektől a ronda kövektől, mert az állapotom életveszélyes- szerintem kicsit eltúlozta. Összekapartam magam agyilag, amennyire tudtam ebben a helyzetben, és ismét nemet mondtam. Innentől kezdve nem volt velem mit tenni. Mr Arrogancia megkérdezte, hogy alaposan átgondoltam -e a dolgokat, mert játszok az életemmel.

Mégis mivel akarja kezelni magát?- komoran szegezte rám a tekintetét- Természetgyógyászokkal akarja megoldani a problémáját? Ez lehetetlenség!

Hallgatásom megértette vele válaszomat. A sürgősségi brigád összemosolygott, a bennfentesek magabiztosságával mondtak le rólam, egy ámennel hitelesítve az orvostudományt A dokinak kénytelen volt megírnia a kilépőmet- hangosan szöszmötölve zörgette papírjait. tolla koppanva rótta a betűket, ezzel adva súlyt nemtetszésének.

Ha meggondolta magát, akár fél óra múlva is visszajöhet.

Ezzel átnyújtotta a paksamétámat.

Megköszöntem mindenkinek a közreműködést, és kivonszoltam magam a váróba.

Az első utam a háziorvosom volt. Elég jó fejnek tartom, hosszú évek óta ismer. Sajnos ő sem azt mondta, amit szerettem volna hallani. Valószínűleg nem úszom meg a műtétet.

Egészen bizonyos vagyok abban, hogy a stressz, a egészségem elhanyagolása, a kétségbeesés, a megborult életkörülmények kiváltotta szorongás hajszolt a végállomásig. Amióta a férjemet elbocsátották az egész életem egyfajta versenyfutásra összpontosul a mindennapi megélhetésért. Állandóan új ötleteket kell kicsikarnom magamból ahhoz, hogy az üzlet kitermeljen egy minimálbért. Hatalmas köveket érzek a vállaimon. Csak a blogomon zúdítok, jót tesz, ha írok, Anyámat nem érdekli mi van velem, követelőzik, raplizik. Azt hiszem ebből az emberből hiányoznak az anyai ösztönök, valamilyen rendellenesség szerintem . De erről neki nincs tudomása , éli napjait a nyomasztóan megborult világában.A nagyimat tekintettem mindig az anyámnak, sajnos nagyon korán meghalt, alig voltam nyolc éves.

Hat igen … talán minden másként alakul, ha ő nevel fel.

Egy természetgyógyászhoz is elmentem. A diagnózis megállapítását egyből numerologiával kezdte. Kiderült, hogy a bölcsek és a gyógyítok útját járom. Ez a feladatom, erre predesztinált az univerzum . Namitnemongyak…. nem repesek a boldogságtól. Én simán megelégedtem volna egy szűkebb tarisznya intelligenciával( nem mintha kimagasló képességeim lennének, de hajnalokba mélyedő agyalások jelzik, hogy egynél több kerék pörgeti a gamma hullámokat) Minden bizonnyal jobban érvényesültem volna az életben, ha korlátoltabb lennék értelmileg és érzelmileg. De talán mégiscsak egy butácska nő vagyok, aki görcsösen kapaszkodik illúziókba.

Most megint két tonna bogyót szedek, meg valami porokat. Egyelőre nem fáj, de a probléma nem fog megoldódni.

Lepakoltam a könyveimet, több réteg idő patinázta már be a széleket. Van néhány száz évesnél is régebbi kiadás. Ez az összes vagyonom, betűk vonulási rendje megsárgult lapokon.A “Székely szakácskönyv”és egy Déry Tibor kötet között rejtőzött Virginia Woolf.

Nem is emlékeztem rá. “Mrs Dallovay” miniatűrben. Bosszankodom, mert szívesen újraolvasnám, de már szemüveggel sem látom ezeket az egybemosódó sorokat. Borzongva csodálom őt . Fantáziám valamilyen romantikusan hősies mázba burkolta öngyilkossága körülményeit. A férfiak kegyetlenül vetnek véget az életüknek, ők sokkal elszántabbak. Mi általában vacilálunk, játszadozunk, drámai kereteket teremtünk. Virginia komolyan gondolta. Nem akarta túlélni, nem akarta, hogy megmentsék.

A szobát sikerült kifesteni, de rengeteg elhasználódott, meghibásodott dolgot kellene kicserélni a lakásban … pénzpénzpénz …

Jó lenne ájultan, öntudatlanul aludni egy-két napot.






Elengedlek

Már egy éve nem írtam. Krisztián is figyelmeztetett ma délután . Nagyon fáradt vagyok. Nincs erő, idő, hangulat. Azon gondolkodom, hogy könnyebb lesz-e nekem, ha nyilvánosan megsiratlak, rólad írok, szavaimmal eltemetlek. Latod? -nem változom, csak önzőbb és kibírhatatlanabb lettem . Nem a szenvedésed gondolata áztatja a kamilla illatú zsebkendőt, hanem az üresség, mar megint magamra hagytak. Milyen nevetséges, hogy képes vagyok meg most is magamat sajnálni, holott ez a te poklod volt, a te utad, és te hívtad nap mint nap magadhoz a halált.

Talán másfél éve beszéltem veled utoljára. A betegséged nem lepett meg, de hittem abban, hogy valamelyik terapeuta képes lesz kirángatni ebből az önpusztításból, mert a rák mar nem játék. Azt mondtad jól vagy, nem jársz már terápiára, mert értelmetlen pénzkidobás. Új utakra leltél, lecsendesedtél, ás már nem fáj annyira, nem ég , nem tombol benned Szörny. Talán hosszú hetekbe telt volna, amíg rájössz, hogy ez önámítás, de nekem is kényelmesebb volt elhinnem, mintsem ezer kérdéssel bukdácsoltassalak a saját érzelmeidben. Ha egyáltalán komolyan veszel. Szóval, akkor is volt elég bajom, bar nem mentegetőzésnek szánom. A saját nyomorom győzte le díszes pajzsként cipelt hiperérzékenységem. Nem tudtam mar kapcsolódni hozzád, hiányzott az érzelmi ráhangolódás. Azzal intéztem el a lelkiismeretemet, hogy biztosan megoldod, meg ott a családod, nem kell nekem a zavarosban kutatnom, szakképesítésem sincs hozzá. Igen, valóban empatikus vagyok, törődöm azokkal, akik velem törődtek, maguk helyett… Csak néha írnom kellett volna, vagy felhívjalak, de nem- bele voltam ragadva a saját mocsaramba.
Ma már tudom, hogy egymás sajnálata nem vigasz volt, nem kötél zuhanás közben, csupán pillanatokat vészeltünk át, mégis jó volt megkapaszkodni a fájdalom hasonlóságában. Melléd temették a titkaimat, mindenről tudsz, ami megnyomorított, amire nem vagyok büszke, ami kajánul vigyorog a hátam mögött, miközben kétségbeesetten kiabálok ebben a furcsa labirintusban. .

Tudod milyen láthatatlan szálak fontak körbe sorstalanságunkat?. Téged másként szerettek, engem nem szerettek. Valamit elhajlíthatott benned egy nem idomuló szó, számodra érthetetlen cselekedet, egy vesszőhiány a kötődésben. Te sokkal érzékenyebb gyermek voltál, rajtam vasat törtek. Valakinek egy pillantás is elég ahhoz, hogy leromboljak a méltóságát. Egyedül hagytak minket, és nem tudtuk felnevelni önmagunkat.

Te szeretettel, amikor én gyűlölködtem. Te türelmes voltál, amikor én könnyeimet visszafojtva harcoltam az indulataimmal. Olyan szívszorító hangokkal érintetetted a lelkem, hogy gyakran lehullt rólam az álarc. Es nagyon felszabadító érzés volt, mert életenergiámat teljesen felemésztette görcsös csimpaszkodásom az egyhangúságba, a hétköznapok ritualitásába. Dédelgetted az illúzióim, próbáltál anyapótlék lenni, újból építeni azt, amit egy diktatórikus, önző, önmagát sirató, nárcisztikus anya lerombolt. Elfogadtál, értettél, megbocsátottál. Azt hiszem ez sokkal több, mint amit a magamfajták ajándékba kaphatnak az élettől. Megvigasztaltál és betakartál, lángoló szíveket festettél démonokra. Téged értett valaki? Hosszú évekig jártál terapeutákhoz, akik próbáltak segíteni. Néha pont a terápia sodort örvénybe. Szerettél és szerettek, de ez nem volt elég a túlélésre. Ha arra gondolok, hogy milyen kegyetlenül bántottad magad…. nem tudtál tenni ellene. A halál számodra talán……

Hozzád menekültem, amikor féltem . Ismét magamra maradtam. A kiáltásom tompa , csendes, csak én hallom. Akkor is üres lennek, ha az éden heverne a lábaim előtt. Mi soha nem a boldogságot, hanem a boldogtalanságot hajszoltuk. És titokban reménykedtünk, talán megment minket valaki. Neked sikerült, ledobtak a kulcsot. Egy hír voltál az idővonalon. Szilánkokra hasadtam, amikor olvastam, homályossá vált a pillanat. Elvesztettem azt, akiben bíztam, mertem bízni, rizikót vállaltam.

. Drága Zsuzsa, remélem otthonra találtál.

"Mint nagy kalap borult reám a kék ég,
és hű barátom egy akadt: a köd.
Rakott tálak között kivert az éhség
s halálra fáztam rőt kályhák előtt.
Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,
s szájam széléig áradt már a sár,
utam mellett a rózsák elpusztultak
s leheletemtől megfakult a nyár,
csodálom szinte már a napvilágot,
hogy néha még rongyos vállamra süt,
én, ki megjártam mind a hat világot,
megáldva és leköpve mindenütt.”


Villon:Ballada a senki fiáról