Archive of February 2019

jó egyedül

Nem jó, de jó. Most, hogy külön lakom, és nem b@xtatnak napi 24 órában (csak, mondjuk, félben), sokkal jobban érzem magam. Rácsodálkozom a körülöttem lévő dolgokra, furcsának tartom, hogy ezt is szabad, meg azt is... Mintha valami normális jelleget kezdene ölteni az életem. Az egész lakás olyan, mintha koliban, lennék, ehhez megfelelő "rend" is társul... meg a tanulás... az átlagom nem tudom, mennyi lett a félévben, meg a francnak sincs kedve súlyozott átlagot számolni kredit szerint, de olyan 4,8-4,9 körülire saccolom. Annyi csak a probléma, hogy sokszor magányosnak érzem magam, de ahogy Bödőcs mondta: nem rossz dolog... nem rossz dolog... nem rossz dolog... a magány... a magány... a magány... ha van veled valaki. Amúgy egyvalamire vagyok még kurvára kíváncsi: arra, hogy a mai alkotások közül bizonyul maradandónak x év múlva (pl. zene, film, könyv)… Bár könnyen meglehet, hogy semmi, innentől kezdve az összes kor kitermeli a saját alkotásait, amit lehet hallgatni, nézni, olvasni, és futószalagon gyártja majd ezeket, a kortárs művészet átalakul kortárs médiává, és nem fogunk már különbségeket tenni bizonyos művészeti ágak javára a többivel szemben. Viszont, ha erre vagyok kíváncsi, szerintem jó helyen vagyok ott, ahol vagyok, a kommunikácó szakon. Azt hiszem, azt is Bödőcs mondta, hogy "Minden sikeres férfi mögött áll egy nő, aki jól járt." Hát... lehet. Ezek szerint ez még nem a siker. "Karrier előtt állok..." 😀

R. D. Laing: Az élmény politikája

covers67645.jpg

Bár Laing legelső könyvét kellőképpen zavarosnak találtam, Az élmény politikája viszont már nagyon jónak bizonyult. Érdekes, hogy elutasítom a pszichoterápia minden formáját a mai magyar viszonylatban, köszönöm szépen, elég volt, sőt, a skizofréniától is igyekszem távol tartani magam, a vizsgáimat letudva, mégis Laing könyvét kezdtem el olvasni szórakozásképpen. Gondolhatja valaki, hogy sekélyes szórakozás, nem az. Ebben a könyvben már kezd kibontakozni Laing zsenialitása, amihez képest Feldmárban már csak halvány epigont látok mostanában. Nyilván bírálja kora pszichiátriai, pszichológiai elméleteit, azokat rugalmatlannak tartja. Nem lát értelmet abban, hogy az ént mint különálló egókat vizsgálják, hanem azt mondja, hogy az én-ek (az esőben) csak társas viszonyaikban vizsgálhatók igazán. Kábé itt tartok most a könyvben, és érzem, hogy ez a könyv már méltó arra, hogy komolyabban vegyem most már Lainget, akár egy hosszabb, kimerítőbb bejegyzés vagy cikk erejéig is. Elnézést a hosszú szünetért, de erre a blogra eddig kevés időm maradt. Ez pontosan a 4-es számú (nem presszó,hanem) blog, de most már lesz időm erre is. Több blogom már (szinte) biztos, hogy nem lesz (mostanában). 😀

Ui.: Kicsit nehezen induló szöveg, de nagyon alapos, beágyazva kora kommunikációs, pszichológiai és filozófiai elméleteibe. Azt hiszem, erre a fajta alaposságra Feldmár soha sem lenne képes, ő valami showman-dolgot csinál, egy roadshow-t Laing tanításaiból kiindulva.