Ez+Az

régen jártam erre

Régi álmom volt,  hogy nyissak egy kisebb turkálót, afféle elegánsabbat, ha lehet minősíteni ezzel a jelzővel parányi odúmat. A nők imádják ezeket a kincsesbányákat, mert kizárólag itt lehet beszerezni olyan dolgokat, amelyek nem sétálnak el mellettük az utcán.

 

Minden nő rémálma , ha a másikon is az van. Ennek ellenére nem megy. Valószínűleg nem voltam eléggé körültekintő, amikor az üzlethelyiséget kiválasztottam, de ki gondolta volna … Körbefog két nagyobb használtruha bolt, és nem csak ruhákat és cipőket árusítanak , hanem mindenféle lomot, amire egy háztartásban szükség van.

 

Az okos fejemmel nem nézelődtem a környéken, mielőtt kibéreltük volna. A másik nagy hátránya a helyiségnek, hogy teljesen kiesik a kereskedelmi láncolatból, az emberek pedig szeretnek corsosni meg plázázni.  Rendkívül kényelmes és időtakarékos, ha ugyanazon az utcán megvehetik a zöldpetrezselymet a levesbe, a vérnyomáscsökkentőt, a puccos ruhát a szombat esti bulira, no meg az edzőcipőt a gyereknek,  ha pedig útba akad egy tip-top boltocska egészen biztosan bemennek egy pár percre elvarázsolódni.

 

Mert a kincskereső ösztön nem ismeri a rangot, nem húz határokat egzisztenciális viszonyok között, nem szégyen, hanem leleményesség levadászni egy Prada táskát potom pénzért, még akkor is, ha használt. Mert azzal lehet ám villogni. Furaság van ebben az országban, sokszor az emberek képesek megtagadni maguktól fontosabb dolgokat azért, hogy megvegyenek valami márkás göncöt.

 

Sokat adnak a külsőségekre. Turkálóban vadászik  az ügyvédasszony és a sokgyermekes szupermarketes  alkalmazott, nem vesznek össze, aki kapja, marja. A létminimum és a jólét tökéletes harmóniában.  Ebben a városban minden sarkon felbukkan egy  ilyen bolt,  van olyan utca, ahol három is megfér egymás mellett. Nagyon nehéz lépést tartani. Pontosan ezért lettek nagyobbak az igények , mindenki a szép, márkás holmikat keresi, az országunkba viszont a selejtet küldik, ami máshol mar eladhatatlan. Nincs honnét beszerezni különlegességeket, zsákmányt, egy-egy szép darab pedig vetekszik az új ruhák árkategóriájával. Szóval, nem könnyű.

 

Volt olyan nap, hogy 14 órát vasaltam, kétszer ültem le. Utána persze teljesen kibuktam fizikálisan, az egészségi állapotom nem bírja ezt a tempót, de szerencsére a férjem mindenből kiveszi a részét. Ha jól vagyok megy minden a maga útján, ha nem , akkor ő van bent.

 

Egy hete kezdtem el ezt a bejegyzést, sajnos csak most tudom folytatni.  Kattog az agyam  nem megy üzlet, egy másik helyiséget kell keressünk . Ez újabb költség , újabb felfordulás, miközben  súlyos anyagi gondjaink vannak . Blanche állandó gyógyszeres kezelésre szorul és további kivizsgálásokra. Nyavalygok,  kimerült vagyok .Tologatom jobbra-balra az ingerküszöbömet. Mindeközben mindig becsap valami plusz stresszforrás,  nem kerülnek el a  négylábú sorstársak.

 

Rendszeresen a “demérélekén” hangulatommal kelek,  és olyan ábrázattal bámulok a tükörbe, mintha egy fél  tucat savanyú cukorkával lenne teli a szám. Kissé bosszantanak  azok az emberek, akik beleszülettek a jóba, de folyamatosan panaszkodnak. Sokan meg is dolgoztak az egzisztenciális biztonságért, de legtöbbjük anyukáját és apukáját szimplán csak homlokon csókolta a szerencse múzsája.

 

Nem irigykedem én, csak ne nekem panaszkodjanak ebben a nehéz időszakban, mert mi még mindig foggal – körömmel   a hétköznapokért küzdünk, no meg azért, hogy tudjak jótékonykodni …. én, a csóró. Komolyan nem értem azokat, akik képesek leélni úgy az életüket, hogy senkin nem segítettek, soha nem ápoltak még egy beteg galambot sem.

 

A rezidenciális szegénysoron 5-1o szobás házikókban tengődő állatbarátoktól kicsit többet várnék . Beburkolóznak a komfortzónájukba meg Givenchy fanyar illatába, és azt hiszik, hogy egy tíz eurós adománnyal mennyire megszakadtak a jótékonykodásban.  Ezért cserébe foglalják imába a nevét, lehetőleg nyilvánosan is hálálkodjon az egész nap kutyagumit lapátoló állatmentő, aki nyakig úszik az adósságban, mert van olyan hülye, hogy magánügyként kezel egy közügyet.

 

Áááá… nem neki kell tapsikálni. Persze  ezek az emberek nem látják magukat viccesnek. Micsoda jellemek, micsoda profán céltalanság. Civilizált országokban tisztelik ezt a fajta normálisnak nem mondató önfeláldozást, a tenyerén hordozza ezeket a “bolondokat” a társadalom.

 

Itt…. nem ez van.  Ha a tehetősebb állatbarát évente vállalná mondjuk tíz kóbor állat ivartalanítási költségeit,  tapsot érdemelne  a  kisnyugdíjastól, aki minimum tíz állatot ivartalanít, gondoz évente önköltségen. Mindnyájunkra  ránk fogják egyszer zárni a koporsó fedelét, lepereg mindenkiről a pénz meg a flanc. Egy szál ruhában távozunk a túlsó oldalra, akkor miért nem tudnak adakozóbbak lenni (akiknek van miből) Mert látom mások kínlódását, és az adományozók többsége már hó végén számolgatja az aprót. Jól van ez így? Minden ág a beteg törzset húzza.

 

Az idilli világra azt hiszem meg várni kell.

 

Lefekvés előtt  Shostakovich  vattacukros melódiájával próbálom magam kikapcsolni, legszívesebben palackba zárnám az orgona illatát.

 

Szépséges májusi hónapot kívánok mindenkinek!

 

 

Jól van ez így?

kell egy kis csillámpor

December 5-én vettem észre, hogy élőközösségünk tetemes százalékát sikerült elkábítania  a hipermarketek, ajándékboltok csalóka glitter máza. Hat év körüli gyerek hisztizik az apukának, mert meg fel kell dobni azt a ketyegő, világító, éneklő vackot, a négykerekű bevásárló szatyor tetejére. Reménykedem, hogy felbillen a rakomány, de sajnos még elbír egy dobozt a pénzben kifejeződő szülői szeretet.

 

A kasszák előtt ajándék hegyek várakoznak, olyan magasan tornyosulnak, hogy nem látom köztük az embereket. Egy három éves kislány tolakszik a hátam mögött rózsaszín kabátkában, a nagyit sem látom, de hallom hangját a kupac háta mögött, csendesen türelemre inti virágszálát.  Vajon mit hozhat a Jézuska, ha a Mikulás ennyire bőkezű? Pár gömb árválkodik a kosaramban, mert a tavalyi díszek közül biztosan el van törve néhány darab.

 

Én nem néztem utána milyen az idei karácsonyfa módi.  Azt hiszem egyesek több szezonra bevásároltak díszekből, valószínűleg az elkövetkezendő években hiánycikk lesz a karácsonyfára aggatható fityegő,  szükséges a megfontolt előrelátás, gondolni kell az ínséges időkre. Ezeknek a személyeknek legalább van jövőképük. Mi, akik a mának élünk,  jövőre a pucér fenyőt nézegessük szobáinkban. Fürkészem az embereket, mit akarnak kompenzálni ezzel a sok felesleges kacattal? Miért kell megfosztani a gyermekeket az üveghegy varázsától, az angyalok világától? Ennek a generációnak már nem a Mikulás hoz ajándékot, hanem leemeli a polcról, amit akar, a bárgyú szülő meg ész nélkül költekezik, amíg a pénztárcájának tartalma bírja( legyen meg mindene, ne sírjon a kirakat előtt, mint én annak idején)

 

A szenteste után idilli hangulat veszi birtokába a  kórházak sürgősségi osztályát. A kliensek többsége röfög, böfög, hány, jajveszékel. Az ünnepi menü nyolcadik fogását már nem lehet kihagyni. De vannak olyanok is, akik a négy fal között fetrengenek epekrízissel, gyomorrontással. És a sokadik év kálváriájából sem tanulnak.

 

A facebookon nem lehet kihagyni ilyenkor sem a köz-,illetve a magánszórakoztatást. Olyan elő közvetítéseket rittyent a fiatalság otthonról, hogy ihaj. Jézus születését hogyan is lehetne másként ünnepelni? Dübörög a nemzeti rock, progresszív rock,folk rock, cigányzene és a “nem tudom az életemet hol rontottam én el” roma(á)nizált( manele) alternatívája. Rázzák is rendesen a rongyot, próbálják néha túlüvölteni a hangszórókat. Táncikálnak a csajok , riszálják magukat a szőnyegen tiritarka zokniban.

 

A tíz centis műköröm alapalkatrész, a vadiúj szilikon betéteket is meg kell mutatni a nagyvilágnak, azért dobálj magát már szinte hisztérikusan a karácsonyfa mellett,hogy a szűk dekoltázsba gyömöszölt ajándékát senki ne hagyja figyelmen kívül. Betelt nálam a pohár, amikor egy vörös kacsaszáj puszit intett. Frissítettem,  majd átkapcsoltam egy youtube csatornára, valami katasztrófafilmet néztem meg. Illett az apokaliptikus hangulatomhoz. Az az érzésem volt, hogy az emberiség elveszett, bekövetkezett az elme hanyatlása, innentől már csak pár lépésre vagyunk a végső pusztulástól.

 

Csakazértis elmentem az éjféli misére, hátha meggyullad bennem bennem a fény és rájövök arra, hogy az élet szép csak én vagyok kissé pesszimista. Ültem anyósommal a padban, de már negyed óra múlva azt éreztem, hogy semmi keresnivalóm nincs nekem itt. A papoknak már nincs mit mondjanak a híveik számára. Elfogytak az érzések, kiüresedtek a szavak, nincsen példa, nincsen történet. Hittanóráról nem hiányoztam, makogom a többiekkel az apostoli hitvallást. Nem hiszem el, hogy papjaink ne lennének tisztában azzal,hogy milyen avítt már a katolikus egyház. Taszít a pompa, a bíbor köntös,az arany, bársony, püspöki fityula, a királyként trónoló püspök látványa.  Ezeknek a részleteknek semmi közük nincs Jézushoz. Az egyik  pap elkezdett valami zagyvaságot, amelynek sem  értelme , sem tanulsága nem volt. A valóságshowk hivalkodó jelenléte és hétköznapjaink privát szférája között próbált párhuzamot vonni teljesen sikertelenül. A végén már nagyokat ásítottam.

 

Egyre inkább valamiféle hedonisztikus rituálékba torkollik évről-évre a szeretet ünnepe. Nincs áhítat, nincs hangulat, nincs hó. Nekem gyermekkoromban még az angyalka hozta a Jutka babát, és azért sírtam, mert apám nem ébresztett fel, amikor eljött hozzánk- nagyon sietett, sok gyermek várja őt- szabadkozott az öreg. A  mai kislányok nem babáknak örülnek, hanem  a sminkkészletnek, amelyet az anyuci vesz meg cuki kilenc éves leánykájának, meg a gucci táskát, nehogy már valami kínai nyomorúságba hordja a tolltartóját.

 

Flancoltam én is  kicsit,elmentem  cuppanni egyet a bugyborékba ( a helyi fürdő wellness szolgáltatása ) Készítettem pár képet a banditáimról is.